2.rész

   Eleanor egész délután nálam volt, és segített kipakolni, és berendezkedni az új lakásomba. Percről-percre jobban tetszett az én kis kuckóm. Nem is tűnt fel elsőre hogy ennyire otthonos és barátságos ez a házikó, egyszerű, de mégis nagyszerű.
  Az első napom, amit itt töltöttem egész jól telt. Egy új barátra tettem szert, aki remélem hogy nem fog csak úgy elfordulni tőlem, mint az eddigi barátaim. Eleanor tényleg nagyon aranyos, és kedves. Nagyon hamar megtaláltuk a közös hangot, és úgy érzem, hogy a mai nap egy jó barátság kezdetének a napja. 
  
  Késő este volt mire nagyjából kipakoltam, és elrendeztem a dolgaim nagy részét. Szerencsére Eleanor segített, így hamarabb ment minden. Sikerült nagyjából felfedeznem a házat, és most már nem is tévedek el olyan gyakran mint az elején, mert nem tagadhatom, hogy az első pár órába alig találtam vissza a nappaliba. Persze ezt Eleanor nagyon viccesnek találta, de mikor Ő is a mosdó helyett a szobámba nyitott be, és alig ért el a mosdóba átgondolta a helyzetet, és belátta, hogy nem is annyira humoros. 
  Összességében nagyon jól telt az első napom. A ház nagyszerű, a szomszédom is tök jó fej, szerintem szép idők elé nézek.
 Szó szerint beestem az ágyba, már annyira fáradt voltam. Egy hosszú repülőút volt aznap mögöttem, és még egész délután pakolásztunk, szóval nem is csodálkoztam rajta.
  A szobám tágas volt, és nagyon otthonos, szerintem ez lesz a kedvenc helyem a házban. Egy igazi kis kuckó, ahová menekülhetek, ha bármi van. Még nem voltam teljesen berendezkedve, de majd nagyon vagány lesz, ha végre minden a helyére kerül. 
  A szüleimre gondolva, és így természetesen kissé elszomorodva vártam, hogy elnyomjon az álom. Nagyon hiányoznak, úgy szerettem volna, ha látják a házat amit választottam, ha beleegyezésüket adták volna, ha kikísértek volna a reptérre, és könnyek között búcsúztam volna el tőlük, ha anya elmondta volna jókívánságait, és apa meg megígértette volna velem, hogy vigyázok magamra, és jó leszek. Miért kellett így történjen az egész? Miért nem lehetett fordítva? Úgy szeretnék én lenni a helyükbe. Éreztem amint egy könnycsepp gördül le az arcomon, amit egy másik, majd egy harmadik is követett...ismét álomba sírtam magam. 

  Reggel arra ébredtem, hogy valaki ráfeküdt a csengőre, és megállás nélkül nyomja. Almosan, és még pizsamában baktattam le a lépcsőn, amelyen majdnem sikerült le is esnem, mivel még fél álomban voltam. Amikor odaértem az ajtóhoz vettem egy nagy levegőt, és próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, ha már úgy is olyan kómás kinézetem van. Kinyitottam az ajtót, és Eleanorral találtam szembe magam, aki már felöltözve, ráadásul nagyon csinosan, állt az ajtóban, nagy mosollyal az arcán. Hogy lehet valaki ilyen korán ennyire üde és csinos?
-Jó reggelt hétalvó!-üdvözölt.-Most már ideje felkelni, hasadra sütött eddig a nap. Gyorsan kapd össze magad, és megmutatom neked a környéket, és meg se próbálj ellenkezni.-mondta egy szuszra. 
-Először is jó reggelt!-dörzsöltem meg a szemem-Másodszor meg hányóra egyáltalán?-kérdeztem mire Eleanor az órájára pillantott.
-Mindjárt tizenegy.-mondta. 
-Mennyi? Te jó ég, hogy megaludtam.-Jajj, amúgy gyere be, ne ácsorogj az ajtóban.-hívtam be. Félre álltam az ajtóból, hogy be tudjon jönni, majd becsuktam utána, és követtem a nappaliba. 
-Na egy-kettő szedd össze magad. Én itt lent megvárlak. De csini legyél, hátha valami jó pasi is kerül.-kacsintott, majd leült a kanapéra. 
-Jajj ugyan már, nincs kedvem most semmi pasihoz, egyelőre elég nekem az hogy megszokjam ezt az egészet, nem hogy még egy pasi is bekerüljön a képbe.-húztam el a számat. 
-Mondtam már hogy ne is próbálj ellenkezni. Na siess!-intett a lépcső fele.
-Rendben. Egy pillanat és itt vagyok.-indultam el.
-Csak nyugodtan, jó munkához idő kell.-mosolygott.
-Ja. Rosszhoz meg még több.-jegyeztem meg, és már slisszoltam is fel a lépcsőn, mielőtt leteremtene a negatív hozzáállásom miatt.
  Igazából volt kedvem ahhoz hogy körül nézzek a környéken, de mikor felhozta a pasi témát kicsit elment a kedvem. Igazából sosem volt nagyon komoly kapcsolatom senkivel. Egyszer majdnem összejött, ám az egyik legjobb barátnőm rányomult, és az meg engedett a csábításnak. Egy nagy veszekedés lett belőle, mivel nem tudtam csendbe tűrni, és talán ennek következtébenfordultak el a többiek tőlem. Szép lassan mindenkit ellenem hangolt. Eleinte nagyon fájt, de aztán idővel felfogtam, hogy talán azért történt így, mert nem is voltak igazi barátaim, ha azok lettek volna akkor mellettem álltak volna, és nem elfordulnak tőlem, miközben én voltam az akit becsaptak és nem az aki elszedte az egyetlen fiút akit valaha is szerettem. 
  Kicsit elkalandoztak a gondolataim, és csak akkor tértem vissza a jelenbe, amikor Eleanor megjelent az ajtóban, és megkérdezte, hogy minden rendben van. Én megnyugtattam hogy persze, csak elkalandoztam kicsit. Segített kiválasztani, hogy mit vegyek fel, el kell ismernem, hogy nagyon jó ízlése van, és talál az enyémmel. Egy egyszerű fekete nadrágot választott, hozzá egy szürke blúzt, egy szürke sapit és egy fekete teniszt. Egy fekete körömlakkot is előszedett, és a sminkemet is előkotorta valahonnan, ahová még tegnap pakolta el. 
-Jajj hagyd már a sminket, így is jó leszek.-mondtam neki, és megpróbáltam kiszedni a kezéből a szem ceruzámat.
-Ugyan már, ezt te sem gondolhatod komolyan, csak egy keveset, így is szép vagy, de tudod hogy mennyit számít a mai világban a smink.
-Többet is mint kellene.-húztam el a számat.-De ha ettől boldog vagy, akkor legyen.-festettem egy mosolyt az arcomra, és nekifogtam kisminkelni magam. 
  Egy fél óra múlva indulásra kész voltam, és épp azt beszélgettük, hogy merre menjünk, amikor Eleanornak eszébe jutott, hogy szeretne bemutatni annak a hű de híres bandának is, akik közül az egyik az Ő barátja. 
  Próbáltam lebeszélni róla, de lehetetlen volt, így beadtam a derekamat, és megígértem, hogy ha hazajönnek a turnéjukról megismerkedek velük. 
  Dél körül elindultunk végre, hogy szem ügyre vegyem a környéket. Megbeszéltük, hogy valahová beülünk majd ebédelni, ha már nem hagyta, hogy reggelizzek. 
  A környék nagyon szép volt, csendes, nyugodt, csak néha-néha ment el mellettünk egy-egy autó. Furcsálltam is, hogy ennyire csendes minden, ahhoz képest, hogy Londont mennyire forgalmasnak, és zajosnak képzeltem el. Meg is említettem az észrevételemet Eleanornak, mire Ő elmagyarázta, hogy ez egy nagyon nyugodt környék, a külváros egy nagyon jó környéke, ahol tényleg nagy a nyugalom, és ide olyan emberek járnak, akik egy kis kikapcsolódásra vágynak. Hát végül is én is ezért jöttem, meg azért, hogy felejtsek. Talán ez itt tényleg lehetséges lesz. Az út szélén fák sorakoznak, és a közelünkben egy kisebb játszótér is van, valamint egy park szerűség, egy pár fával, és néhány paddal. Olyan hely, ahová az ember pihenni, vagy esetleg piknikezni jár egy-egy lazább hétvégén vagy délutánonként.
-Amanda! Hahó..itt vagy?
-Mi? Mi az?-tértem vissza a jelenbe a gondolataimból.
-Minden rendben? Egyre többször bambulsz el, és nem reagálsz semmire.-nézett rám kétségbe esett arccal.
-Öhm..persze, minden rendben, csak néha rám törnek az emlékek még otthonról, és elfog a honvágy, de semmi egyéb.-nyugtattam meg. Na persze, honvágy. Nem is kívánkoznék soha vissza oda, annyi rossz történt velem ott, hogy alig vártam hogy eljöhessek. Igazából utáltam hazudni, főleg Eleanornak, és főleg már a barátságunk elején, nem jó így kezdeni egy barátságot, de nem éreztem még úgy, hogy tudnék róla nyíltan és őszintén beszélni.
-Biztos? Tudom, hogy nem ismerjük egymást régóta, de nekem elmondhatod bármi van. Remélem ezt megjegyzed. 
-Igen, és igazán köszönöm.-néztem rá hálásan. 
-Ugyan már, ne köszönd.-lökött meg játékosan, és tovább sétált a játszótér fele.-Gyere, élvezzük kicsit a gyerek korunk.
-Eleanor? Már nem azért, de szerintem már mindketten rég kinőttük a gyermekkort.-mosolyogtam.
-Jajj te! Ne legyél már ennyire ünnep rontó, az ember annyi idős amennyinek érzi magát.-húzott a hinta fele.
-Jogos.-indultam el utána.-Na és te hány évesnek érzed magad?
-Nem akarod te azt tudni.-kacsintott, majd felült az egyik hintára, és meglökte magát.-Gyere már! 
-Jövök.
  Én is felültem egy hintára, és csendben figyeltem, hogy mennyire élvezi Eleanor a hintázást. Olyan boldog, életvidám lány. Kicsit arra az énemre emlékeztet, amilyen még a baleset előtt voltam, gondtalan, vidám lány, de aztán minden rosszra fordult. Sajnos ez jutott nekem, még most sem tanultam meg élni vele, de talán majd egyszer sikerül.
-Nézd milyen magasra megy!-kiáltotta nevetve és még egyszer meglökte a hintát.
  Az jókedve ragadós volt, mert egy pár perc múlva azon kaptam magam, hogy versenyzek vele, hogy ki megy magasabbra. Ha valaki látott biztos hogy totál zakkantaknak könyvelt el minket, de valahogy nem érdekelt, csak jól akartam érezni magam, és hosszú idő után először sikerült is, és ezért örökké hálás leszek Neki, még ha Ő ezt nem is fogja tudni.
-Hol lehet itt fagyit venni?-kérdeztem kissé félénken, mert nem tudtam, hogy egyáltalán lehetne-e venni.
-Ott a sarkon vagy egy fagyizó, nagyon jó hely, én is ide szoktam járni a srácokkal. Gyere vegyünk fagyit. Meglátod hogy milyen isteni.-jött azonnal lázba. Komolyan mondom, akárcsak egy gyerek. Bármit mondok Ő azonnal benne van. Igazi  kis őrült, de nagyon aranyos is. 
-Rendben, kíváncsivá tettél.
  
   A fagyizó tényleg nagyon kellemes kis hely, kis kerek asztalok vannak a helység egyik felében, a másikban meg boxok, ahová többen is leférnek, és nem is annyira nyilvánosak mint az asztalok. Mi most az egyik asztalhoz ültünk le, és kértünk 2-2 gombóc fagyit. Fagyizás közben is rengeteget beszélgettünk, és ökörködtünk. Ez a csaj ki hozta belőlem is a kis ördögöt, de örülök neki. Hosszú idő után először érzem, hogy ismét élek, és jól vagyok.
  -Na és mennyi ideje hogy együtt vagytok a barátoddal?-hoztam fel a témát.-Bár a nevét még most sem tudtam.
-Lassan másfél éve.-mondta, és bekapta a tölcsér legvégét.-De olyan mintha most lett volna pár hete, hogy összejöttünk. Kedves, aranyos, vicces srác, biztos nagyon fogod kedvelni ha megismered.-mondta, és közbe szerelem ragyogott a szeméből, ahogy a kedveséről áradozott. Jó volt Őt így látni, és a szívem mélyén én is szerettem volna így beszélni valakiről, csak sajnos nekem nem adatott meg ez a lehetőség. Talán majd egyszer.
-Lassan indulnunk kellene. Még az ebéd hátra van. Tudok egy jó kis helyet nem messze innen, isteni az ételük. Megfelel?-állt fel az asztaltól.
-Persze. Ma te vezetsz, az lesz amit te mondasz.-mosolyogtam rá.
-Akkor indulás.-csapta össze a kezeit.
-Igenis főnök asszony!-nevettem fel. 

-Csak ne olyan sietősen!-hallottunk meg egy hangot a hátunk mögött, mikor már az ajtónál álltunk. Mindketten egyszerre fordultunk meg, és egy ismeretlen sráccal találtam szembe magam. Vagyis csak nekem volt ismeretlen, mert Eleanor arcán nagy mosoly jelent meg, és intett a srácnak, hogy jöjjön közelebb.
  Csak ne...maradjon ott ahol van...

1.rész: Az új élet kapujában...

     Végre leszállt a gép. Itt vagyok Londonban. Más normális tini ilyenkor sikítozna, meg őrjöngene, hogy végre eljutott ide, de én nem. Engem nem érdekel, hogy mennyire klassz hely. Engem most csak az érdekel, hogy minél távolabb legyek a gondoktól, és hogy felejtsek. Azért is választottam Londont, mert talán a nyüzsgés elfelejteti velem az elmúlt év emlékeit.
     Elvettem a csomagjaimat, majd hívtam egy taxit és elindultam az új otthonom felé. Vettem egy kis házat, nem egy nagy palotát, inkább egy kis otthonos házikót. távol a nyüzsgéstől, ahol kikapcsolódhatok egy kicsit.
    A csupán 20 perces út alatt még egyszer visszapörgettem az elmúlt év emlékeit, majd elhatároztam, hogy ez volt az utolsó alkalom, amikor felidéztem ezeket a képeket. Nem szabad folyton visszatekintenem a múltba.  Az már eltelt, és a sok fájdalom, amiben részem volt, csak erősebbé tett.
 Erősebbé tett, de az emlékek hatására mégis könny szökött a szemembe.
-Jól vagy?-kérdezte kedvesen a taxi sofőrje, ezzel kizökkentve a gondolataimból.
-Persze, minden rendben.-mondtam, és egy mosolyt festettem az arcomra.
-Miért érzem azt, hogy ez a mosoly nem őszinte?-nézett rám, de csak egy pillanatra, mert utána megint az utat figyelte.
-Ennyire látszik?-lepődtem meg.
-Igen.-mosolygott rám féloldalasan.
-Akkor ezt még gyakorolnom kell.-jegyeztem meg magamnak.
-Bizony.-mondta.
-Hupsz...hangosan mondtam?-pirultam el.
-Csak egy kicsit.
Bár, ezt a megjegyzést csak magamnak szántam, de a kelletnél hangossaban mondtam...na mindegy.
  Igazából jól esett, hogy valaki, jelen esetben a sofőr érdeklődött a hogylétem felől. Lehet, hogy a társaság jót tett volna nekem, de jelen esetben hiányt szenvedtem belőle. Mivel minden barátom elhagyott, így nem volt kire támaszkodjak, és kinek a vállán kisírhattam volna magam.
 A sofőr, akit mellesleg Mark-nak hívtak figyelmesen hallgatta a történetemet, majd a végén rám nézett, megeregette a vállamat, és bíztatóan rám mosolygott.
-Kitartást kislány!-mondta kedvesen.-Sok szörnyű dolog történt veled az biztos, de az, hogy újra talpra tudtál állni, és ismét tudsz mosolyogni, csak a kitartásodat, és a lelkierődet mutatja. Le a kalappal előtted.
  Szavai nagyon jól estek, és az, hogy valakinek tudtam beszélni a problémáimról óriási terhet vett le a vállamról. Talán így könnyebben tudok majd felejteni.
  A 20 perces úton végig beszélgettünk, és megbeszéltük, hogy ha valamelyiküknek valami gondja van, vagy segítségre van szüksége, szólunk egymásnak. 
  A házamhoz érve kifizettem Mark-nak a utat, és a csomagjaimmal együtt beléptem a házba. Mikor beléptem az ajtón, a csodálattól, még a csomagjaimat is kiejtettem a kezemből. Olyan kis otthonos volt. Kívülről is csodaszép volt, de belülről még szebb. Még rendesen körbe sem  néztem, de már imádtam az egészet.
 Lepakoltam a cuccaimat, majd alaposabban szem ügyre vettem a házat. Egyre jobban tetszett.
 Az ámulatból, amelybe a háztól estem, a csengő húzott vissza. Arra lettem figyelmes, hogy valaki eszeveszetten nyomta a csengőt.
-Megyek már!-mondtam, de a csengő szó mégsem hallgatott el.-Várj már, mondtam, hogy jövök!!-kiáltottam ingerülten. Ekkor a csengő elhallgatott egy pillanatra, de mire fellélegezhettem volna ismét megszólalt.-Az Istenért! Mondtam, hogy jövök!-üvöltöttem, miközben majdnem kitéptem sarkából az ajtót. Kicsit meglepődtem, mikor kinyitottam az ajtót, és majdnem lefejeltem egy tál sütit. A tál mögül egy nagyon csinos barna hajú lány nézett rám. Látszott rajta, hogy ő is meglepődött.
-Szia!-mosolygott rám.
-Helló!-festettem én is egy mosolyt az arcomra.
-Eleanor vagyok, és a szomszéd házban lakom.-mutatott a szomszéd házra. Egy csodaszép házra, ami mellett az és kis házikóm eltörpült.
-Én meg Amanda vagyok, és itt lakom.-mutattam, a szerény házacskára.-Nem akarsz bejönni?-léptem félre az ajtótól.
-Hát végül is miért ne?-vont vállat. Kezembe nyomta a sütiket, majd bennébb jött.
A nappali bejáratánál megállt, és csak nézelődött.
-Gyere be nyugodtan!-bátorítottam.-Foglalj helyet.
-Rendben, köszi.-ült le a kanapéra.
-Kérsz valamit? Üdítőt, esetleg kávét?-kérdeztem, aztán bevillant valami, és a fejemhez csaptam.-De buta vagyok, hiszem még azt sem tudom mi hol van.-nevettem fel kínomban.
Eleanor is felnevetett, majd megnyugtatott, hogy nem baj, mert amúgy sem kért volna semmit.
 Egész délután nálunk volt El, és egész jól elbeszélgettünk. Nagyon kedves, aranyos lány. Sok mindent megtudtam róla, többek között azt is, hogy valami híres énekes barátnője. Nagyon érdekesnek találtam, mert nem így képzeltem volna el egy sztár barátnőjét. Ő olyan kedves, barátságos, teljesen más, mint amilyenre gondoltam. Én azt hittem, hogy nagyképű, és öntelt az olyan ember, aki egy hírességgel jár, de erre Ő rácáfolt. Pont az ellentéte. 
-Na de én már rengeteget meséltem magamról, most te jősz.-mondta kedvesen. Én ennél a kijelentésénél csak nyeltem egy nagyot, mert nem tudtam mire is lenne kíváncsi.-Hol laktál ezelőtt? Miért jöttél el onnan?-sorolta kérdéseit.
-Hát..Los Angeles-ben laktam ezelőtt, és úgy éreztem, hogy el kell onnan jönnöm. Sajnálom, de nem szeretnék erről beszélni. Rengetek rossz dolog történt velem, amiket elszeretnék feledni, ezért is jöttem ide.-mondtam, és reméltem, hogy nem sértődik meg.
-Ó értem, igaz, hogy nem tudom mi történt veled, de megtudlak érteni. Sajnálom.-mondta megértően.
-Köszönöm, hogy nem ítélsz el emiatt. Majd egyszer ígérem, hogy elmondok mindent, csak most még nagyon fáj ez az egész.
-Ahogy gondolod, nem foglak erőltetni, majd ha úgy érzed, hogy beszélni szeretnél róla csak szólj. Én itt leszek.-mosolygott rám.
-Köszönöm.-léptem közelebb, és megöleltem. Nagyon jól esett, hogy megértette, és nem kérdezősködött többet.
-Ez természetes.-ölelt vissza. 
  Igazából nem azért nem mondtam el neki, mert nem bíztam benne, hanem azért, mert elakartam felejteni a múltat, és ha beszélek róla, akkor sokkal nehezebben fog menni a felejtés.

Prológus...

   Sziasztok! Amanda Matthews vagyok, 19 éves.
Eddig Los Angelesben éltem a szüleimmel, de most itt az idő, hogy elhagyjam Los Angelest. Egyrészt, mert már felnőttem, másrészt, mert új életet akarok kezdeni. Felejteni akarok, elakarok felejteni mindent.
És, hogy mi az a "minden"? Elmesélem.

  Boldogan éltem a szüleimmel Los Angeles-ben. Imádtam ott élni. Rengeteg barátom volt, akikben feltétel nélkül megbíztam. Soha nem volt semmi gond velem, nem úgy mint más velem egykorú tinédzserrel. Jól kijöttem a szüleimmel. Szerettem őket, és Ők is engem. Minden tökéletes volt.
  Aztán egy nap minden megváltozott. A barátaim elfordultak tőlem. Csak a szüleim maradtak nekem, mígnem egy nap autó balesetet szenvedtünk. Én vezettem. Ők meghaltak, én élek...Soha nem fogom megérteni, hogy miért nem fordítva történt. Én kellett volna meghalljak helyettük. Nem igazság.
  Mindez már egy éve történt, és azóta rengeteg pszichológushoz jártam, de senki sem tudott segíteni.

  Ezért is döntöttem, úgy, hogy elköltözöm. Itt hagyok mindent.

 Épp a Londonba tartó gépen ülök, és várom, hogy végre leszálljon a gép. Ma kezdődik az új életem. Felejteni jöttem, és felejteni is fogok!