1.rész: Az új élet kapujában...

     Végre leszállt a gép. Itt vagyok Londonban. Más normális tini ilyenkor sikítozna, meg őrjöngene, hogy végre eljutott ide, de én nem. Engem nem érdekel, hogy mennyire klassz hely. Engem most csak az érdekel, hogy minél távolabb legyek a gondoktól, és hogy felejtsek. Azért is választottam Londont, mert talán a nyüzsgés elfelejteti velem az elmúlt év emlékeit.
     Elvettem a csomagjaimat, majd hívtam egy taxit és elindultam az új otthonom felé. Vettem egy kis házat, nem egy nagy palotát, inkább egy kis otthonos házikót. távol a nyüzsgéstől, ahol kikapcsolódhatok egy kicsit.
    A csupán 20 perces út alatt még egyszer visszapörgettem az elmúlt év emlékeit, majd elhatároztam, hogy ez volt az utolsó alkalom, amikor felidéztem ezeket a képeket. Nem szabad folyton visszatekintenem a múltba.  Az már eltelt, és a sok fájdalom, amiben részem volt, csak erősebbé tett.
 Erősebbé tett, de az emlékek hatására mégis könny szökött a szemembe.
-Jól vagy?-kérdezte kedvesen a taxi sofőrje, ezzel kizökkentve a gondolataimból.
-Persze, minden rendben.-mondtam, és egy mosolyt festettem az arcomra.
-Miért érzem azt, hogy ez a mosoly nem őszinte?-nézett rám, de csak egy pillanatra, mert utána megint az utat figyelte.
-Ennyire látszik?-lepődtem meg.
-Igen.-mosolygott rám féloldalasan.
-Akkor ezt még gyakorolnom kell.-jegyeztem meg magamnak.
-Bizony.-mondta.
-Hupsz...hangosan mondtam?-pirultam el.
-Csak egy kicsit.
Bár, ezt a megjegyzést csak magamnak szántam, de a kelletnél hangossaban mondtam...na mindegy.
  Igazából jól esett, hogy valaki, jelen esetben a sofőr érdeklődött a hogylétem felől. Lehet, hogy a társaság jót tett volna nekem, de jelen esetben hiányt szenvedtem belőle. Mivel minden barátom elhagyott, így nem volt kire támaszkodjak, és kinek a vállán kisírhattam volna magam.
 A sofőr, akit mellesleg Mark-nak hívtak figyelmesen hallgatta a történetemet, majd a végén rám nézett, megeregette a vállamat, és bíztatóan rám mosolygott.
-Kitartást kislány!-mondta kedvesen.-Sok szörnyű dolog történt veled az biztos, de az, hogy újra talpra tudtál állni, és ismét tudsz mosolyogni, csak a kitartásodat, és a lelkierődet mutatja. Le a kalappal előtted.
  Szavai nagyon jól estek, és az, hogy valakinek tudtam beszélni a problémáimról óriási terhet vett le a vállamról. Talán így könnyebben tudok majd felejteni.
  A 20 perces úton végig beszélgettünk, és megbeszéltük, hogy ha valamelyiküknek valami gondja van, vagy segítségre van szüksége, szólunk egymásnak. 
  A házamhoz érve kifizettem Mark-nak a utat, és a csomagjaimmal együtt beléptem a házba. Mikor beléptem az ajtón, a csodálattól, még a csomagjaimat is kiejtettem a kezemből. Olyan kis otthonos volt. Kívülről is csodaszép volt, de belülről még szebb. Még rendesen körbe sem  néztem, de már imádtam az egészet.
 Lepakoltam a cuccaimat, majd alaposabban szem ügyre vettem a házat. Egyre jobban tetszett.
 Az ámulatból, amelybe a háztól estem, a csengő húzott vissza. Arra lettem figyelmes, hogy valaki eszeveszetten nyomta a csengőt.
-Megyek már!-mondtam, de a csengő szó mégsem hallgatott el.-Várj már, mondtam, hogy jövök!!-kiáltottam ingerülten. Ekkor a csengő elhallgatott egy pillanatra, de mire fellélegezhettem volna ismét megszólalt.-Az Istenért! Mondtam, hogy jövök!-üvöltöttem, miközben majdnem kitéptem sarkából az ajtót. Kicsit meglepődtem, mikor kinyitottam az ajtót, és majdnem lefejeltem egy tál sütit. A tál mögül egy nagyon csinos barna hajú lány nézett rám. Látszott rajta, hogy ő is meglepődött.
-Szia!-mosolygott rám.
-Helló!-festettem én is egy mosolyt az arcomra.
-Eleanor vagyok, és a szomszéd házban lakom.-mutatott a szomszéd házra. Egy csodaszép házra, ami mellett az és kis házikóm eltörpült.
-Én meg Amanda vagyok, és itt lakom.-mutattam, a szerény házacskára.-Nem akarsz bejönni?-léptem félre az ajtótól.
-Hát végül is miért ne?-vont vállat. Kezembe nyomta a sütiket, majd bennébb jött.
A nappali bejáratánál megállt, és csak nézelődött.
-Gyere be nyugodtan!-bátorítottam.-Foglalj helyet.
-Rendben, köszi.-ült le a kanapéra.
-Kérsz valamit? Üdítőt, esetleg kávét?-kérdeztem, aztán bevillant valami, és a fejemhez csaptam.-De buta vagyok, hiszem még azt sem tudom mi hol van.-nevettem fel kínomban.
Eleanor is felnevetett, majd megnyugtatott, hogy nem baj, mert amúgy sem kért volna semmit.
 Egész délután nálunk volt El, és egész jól elbeszélgettünk. Nagyon kedves, aranyos lány. Sok mindent megtudtam róla, többek között azt is, hogy valami híres énekes barátnője. Nagyon érdekesnek találtam, mert nem így képzeltem volna el egy sztár barátnőjét. Ő olyan kedves, barátságos, teljesen más, mint amilyenre gondoltam. Én azt hittem, hogy nagyképű, és öntelt az olyan ember, aki egy hírességgel jár, de erre Ő rácáfolt. Pont az ellentéte. 
-Na de én már rengeteget meséltem magamról, most te jősz.-mondta kedvesen. Én ennél a kijelentésénél csak nyeltem egy nagyot, mert nem tudtam mire is lenne kíváncsi.-Hol laktál ezelőtt? Miért jöttél el onnan?-sorolta kérdéseit.
-Hát..Los Angeles-ben laktam ezelőtt, és úgy éreztem, hogy el kell onnan jönnöm. Sajnálom, de nem szeretnék erről beszélni. Rengetek rossz dolog történt velem, amiket elszeretnék feledni, ezért is jöttem ide.-mondtam, és reméltem, hogy nem sértődik meg.
-Ó értem, igaz, hogy nem tudom mi történt veled, de megtudlak érteni. Sajnálom.-mondta megértően.
-Köszönöm, hogy nem ítélsz el emiatt. Majd egyszer ígérem, hogy elmondok mindent, csak most még nagyon fáj ez az egész.
-Ahogy gondolod, nem foglak erőltetni, majd ha úgy érzed, hogy beszélni szeretnél róla csak szólj. Én itt leszek.-mosolygott rám.
-Köszönöm.-léptem közelebb, és megöleltem. Nagyon jól esett, hogy megértette, és nem kérdezősködött többet.
-Ez természetes.-ölelt vissza. 
  Igazából nem azért nem mondtam el neki, mert nem bíztam benne, hanem azért, mert elakartam felejteni a múltat, és ha beszélek róla, akkor sokkal nehezebben fog menni a felejtés.

Prológus...

   Sziasztok! Amanda Matthews vagyok, 19 éves.
Eddig Los Angelesben éltem a szüleimmel, de most itt az idő, hogy elhagyjam Los Angelest. Egyrészt, mert már felnőttem, másrészt, mert új életet akarok kezdeni. Felejteni akarok, elakarok felejteni mindent.
És, hogy mi az a "minden"? Elmesélem.

  Boldogan éltem a szüleimmel Los Angeles-ben. Imádtam ott élni. Rengeteg barátom volt, akikben feltétel nélkül megbíztam. Soha nem volt semmi gond velem, nem úgy mint más velem egykorú tinédzserrel. Jól kijöttem a szüleimmel. Szerettem őket, és Ők is engem. Minden tökéletes volt.
  Aztán egy nap minden megváltozott. A barátaim elfordultak tőlem. Csak a szüleim maradtak nekem, mígnem egy nap autó balesetet szenvedtünk. Én vezettem. Ők meghaltak, én élek...Soha nem fogom megérteni, hogy miért nem fordítva történt. Én kellett volna meghalljak helyettük. Nem igazság.
  Mindez már egy éve történt, és azóta rengeteg pszichológushoz jártam, de senki sem tudott segíteni.

  Ezért is döntöttem, úgy, hogy elköltözöm. Itt hagyok mindent.

 Épp a Londonba tartó gépen ülök, és várom, hogy végre leszálljon a gép. Ma kezdődik az új életem. Felejteni jöttem, és felejteni is fogok!